A lapostetők fogalmának a tető héjalásából származtatott definicója meglehetősen bizonytalan, hiszen a vonatkozó szakirodalomban különböző hajlásértékeket tekintenek mértékadónak. Egyértelműbb a megközelítés, ha a vízhatlan szigetelés szükségességét tekintjük kiindulási alapnak. A lapostetők túlnyomó többségének a lejtése általában nem haladja meg a 4°-ot (7%-ot).

A hazai szakirodalom egyébként 8°-ban határozza meg a lapostetők alkalmazásának felső határát.

Egyhéjú lapostetők esetén a fűtött helyiségeket a külső tértől csak egy héj választja el, míg a kéthéjú lapostetők esetében a fűtött belső teret határoló szerkezet és a felső héj között még egy hideg, átszellőztetett légtér helyezkedik el.

Kéthéjú hidegtető alkalmazása különösen magas relatív légnedvességű (85 %) meleg terek felett célszerű, ha kellő mértékű átszellőztetés biztosítható.

Az egyhéjú tetők hőszigetelési igény esetén melegtetőként kerülnek kialakításra. A lapostetők túnyomó többségét egyhéjú melegtetőként alakították ki, s ez az arány várhatóan a jövőben sem alakul másként.

A szokásos rétegsorrenddel készült egyhéjú melegtetőket egyenes rétegsorrendű (rétegfelépítésű) tetőknek nevezzük. Tulajdonképpen ez a rétegsorrend jellemzi a csapadékvíz elleni szigetelés és a hőszigetelés egymáshoz viszonyított helyzete tekintetében a kéthéjú hidegtetőket is.

Fordított rétegsorrendű tetőkről (egyszerűbben: fordított tetőkről) beszélünk, ha a csapadékvíz elleni szigetelés és a hőszigetelés sorrendje felcserélődik. Ez esetben a vízszigetelés kerül védettebb helyzetbe és a hőszigetelés leterhelése szükséges szélszívás és felúszás ellen.

Az egyhéjú egyenes rétegsorrendű melegtetők konvencionális megoldásai mellett megjelentek a különleges melegtető típusok is. Ezek közül ritkán alkalmazzák a vízzel elárasztott tetőket, napjainkban terjedőben van a növényzettel telepített un. zöldtetők építése.

A lapostetők a használatuk szerint lehetnek járható un. terasz tetők és nem járható, felülről sérülékeny lágy fedéssel, ill. leterhelő kavicsterítéssel lezárt lapostetők. A járható tetők különleges változatát képezik a járművel járható tetők, amelyek a tetőszigetelés felett még útpályaszerkezettel is rendelkeznek. Ilyenek lehetnek például azok az un. parkolólemezek, amelyek alatt beépített, hasznosított tér van.

Az egyenes és fordított rétegsorrendű tetők mellett megjelentek olyan un. összevont funkciójú tetők is, amelyeknél az előzőekben ismertetett rétegsorrend nem értelmezhető.

A szórt poliuretán hab tetőszigetelések több rétegben felhordott kétkomponensű habrétege nem csak hőszigetelési, hanem vízszigetelési funkciót is ellát. Az összevont funkciójú rétegfelépítés másik változata az un. Woermann tető. A külföldi szakirodalomban Tillmann néven is említik. Ennél a lapostető szerkezetnél a hőszigetelést a bennmaradó zsaluzatként alkalmazott extrudált polisztirolhab hőszigetelő lemezek alkotják. A monolit vasbetonszerkezetű zárófödémet speciális adalékanyaggal vízzáróvá tezik, így önálló vízszigetelő réteg nem készül, hanem a vízszigetelést un. tömegbeton módszerrel oldják meg.

A lapostető szerkezetek főbb rétegfelépítési változatai láthatók a 274. ábrán rendszerezett táblázatos formában.

A tetőszigetelések túlnyomó része egyhéjú melegtetőként épül. Az egyhéjú melegtetők rétegfelépítési változatainak meghatározásakor az anyag-szerkezet-technológia szempontjainak szerves egységét figyelembe véve helyes dönteni. A rétegsorrend alapvető megválasztása, azaz az egyenes, ill. fordított rétegfelépítés melletti döntés a továbbiakban már jelentősen szűkíti az anyagmegválasztás és a rögzítéstechnika választható megoldásait, különösen a fordított tető tekintetében.

- csapadékvíz elleni szigetelés (fényvédő réteggel vagy leterhelő réteggel esetleg járóréteggel),

- gőznyomás kiegyenlítő réteg,

- hőszigetelés,

- párazáró, páranyomást kiegyenlítő ill. páraszellőző réteg (szükség szerint),

- teherhordó szerkezet lejtéstadó réteggel, kellősítéssel.

Az egyhéjú melegtetőknek számos rétegfelépítési-technológiai változata alakult ki az elmúlt évtizedekben. Ezek közül mutajuk be a leggyakoribb változatokat a 275. ábrán. Itt az egyes rétegfelépítési változatok az igénybevételtől függően nem járható és járható kialakítással is együttesen tanulmányozhatók. A legfontosabb jellemző tulajdonságokat az egyes ábrák mellett tüntettük fel, hogy ezek tanulás közben is könnyen összehasonlíthatók legyenek.

Az egyhéjú melegtetők különleges változatai - általában ritkábban használatosak, de egyes típusaik szélesebbkörű elterjedése valószinűsíthető a jövőben - egymás mellett a 276. ábrán tanulmányozhatók.

Az egyhéjú melegtetők különleges változatai között az összevont funkciójú lapostetőket is szerepeltetjük, hiszen az egyhéjú meghatározásnak megfelelnek amellett, hogy kizárólag vízszigetelési funkcióval rendelkező önállóan beépített rétegük nincsen.

A 3-5 poliuretánhab rétegből álló hő- és vízszigetelő funkciójú szórt hab alkalmazásának széleskörű elterjedéséről még nem beszélhetünk. Elsősorban csarnok tetőszerkezetek szigetelésénél használják ezt az eljárást. A habréteg időállóságáról ma még megoszlanak a vélemények.

A vízzáró betonból készített Woermann tető bennmaradó hőszigetelő lemezekkel zsaluzott szerkezete kivitelezés szempontból meglehetősen kényes szerkezet, hiszen a teljes födémtárcsán biztosítani kell a repedésmentességet. A vízhatlan szigetelőlemez elhagyásával a Woermann tető részletei leegyszerűsödnek. Ha a repedésmentesség biztosított, a szerkezet élettartama a szokásos tetőszigetelési rétegrendszerekéhez képest jelentősen nő, karbantartási igény alig jelentkezik. A beton felmelegedéséből származó mozgások csökkentésére fényvédő máz, vagy laza kavicsterítés kerülhet a zárófödém felső síkjára. A födém az alátámasztó szerkezetekhez a hőmozgások akadálytalan biztosítása érdekében különleges teflon saruk közbeiktatásával csatlakozik. Ez a szerkezeti megoldás alig vethető össze a tárgyalt tetőszigetelésekkel, hiszen ezektől rendkívül eltérő sajátosságokkal rendelkezik.

A járművel járható lapostetők esetében a hőszigetelés teherbírásával kapcsolatos követelmény, a csapadékvíz elleni szigetelést védő szövetréteg, a szűrőbeton dilatációja felett megszakított általában hálós vasalású pályalemezek, és azok illesztésénél elhelyezett fém betétsáv (általában recés rézszalag) jelentenek különlegességet a konvencionális járható tetőkkel szemben. Tetőként is funkcionáló térszint feletti parkolólemezek formájában terjed alkalmazásuk.

A vízzel elárasztott tető rétegfelépítést részben esztétikai megfontolásból, részben a zárófödém nyári hőterhelésének csökkentése érdekében dolgozták ki. Megépítésük a szokásosnál is megbízhatóbb, víznyomásálló vízszigetelő anyagot kíván meg. Az összefüggő víztükör a nap ibolyántúli sugárzásának jelentős részét visszaveri, ezáltal lassítja a csapadékvíz elleni szigetelés anyagának öregedését. Az elárasztás csak ott jöhet számításba, ahol a nyári időszakban elegendő víz áll rendelkezésre, mert a tetőről elpárolgó víz folyamatos pótlásáról gondoskodni kell. E tetőtípus rendszeres felügyelete és tisztítása szükséges. Tehát a feladatokhoz tartozik az időnkénti vízcsere, a rovar (szúnyog) irtás, az algaképződés megakadályozása. Hideg időszakban a tetőt vízteleníteni kell.

A növényzettel telepített un. zöld tetők jelentősége különösen olyan épületegyütteseknél nagy, ahol más épületekből rá lehet látni a zöldesített tetőre, ami üdítő színfolt lehet a nagyvárosokban és az épületek által elfoglalt, megszüntetett zöldterület visszapótlásaként jelentősen hozzájárulhat a nagyon leromlott városlakói közérzet javításához. A tetőhasznosításnak ez a formája hazánkban is egyre több helyen figyelhető meg.

A lapostető szigetelések rétegfelépítését jelentős mértékben meghatározza a tetőszerkezet alatti belső tér jellemző légállapota, az alkalmazott teherhordó födém anyaga ill. a hőszigetelés jellege (pl. kemény hab, szálas anyag, porózus réteg stb.). A belső tér jellemzői és az alkalmazható (vagy alkalmazandó) páratechnikai rétegek összefüggését - különös tekintettel az un. páratechnikai rétegek helyére és szerepére - a 277. ábrán mutatjuk be.

Alacsony relatív légnedvesség és hőmérsékleti tartomány esetén, főleg szálas anyagú hőszigetelés alkalmazásakor elhagyható a párazáró réteg és a páraszellőző elem beépítése. A gőznyomást kiegyenlítő rétegre (a csapadékvíz elleni szigetelés és a hőszigetelés között) elsősorban az építés során bezárt nedvesség által nyáron kifejtett gőznyomás levezetésére van szükség. A tetőszigetelés rétegeit érintő pára- és gőzterhelés megelőzésének, megszüntetésének ill. enyhítésének gyakorlati megoldásait mutatjuk be a 278. ábrán.

A tetőszigetelések szegélyezése és különböző csatlakozási és áttörési részletei számos hibaforrást rejtenek - amelyekre a tervezés során gondolni kell, továbbá a kivitelezés és fenntartás során is általában ezek okoznak gondot. A 279. ábralapon öszegyűjtve láthatók azok a szerkezeti részletek, amelyekre az egyes tetőszigetelési változatok ismertetésénél hivatkozunk és kialakításuk megkülönböztetett figyelmet érdemel.

A lapostetők szegélyezési változatait a 279/1-17 részleteken szemléltetjük. A vonalkázással is kiemelt 4. és 15. részlet arra utal, hogy számos hőmozgásból eredő tönkremenetel (pl. csapadékvíz elleni szigetelés elszakadása) megelőzhető az attikafal és környezetének megszakítás nélküli (azaz folytonos) hőszigetelésével. A 279/18-21 számú részletek a szerkezeti dilatációk elvi kialakítási lehetőségeit mutatják. Az itt megjegyezendő legfontosabb alapelv az, hogy a szerkezeti dilatáció vonalában a teljes tetőszigetelési rétegsort dilatálni kell. A 279/22-26 számú részleteken a tetőszigetelések falcsatlakozási elvi lehetőségei láthatók. A 25. részlet itt a vízzel elárasztott különleges tetőre utal. A 279/27-31 számú részletek a különböző vízelvezetési (víznyelő beépítési) részletek problematikájára utalnak. A vízzel elárasztott tető víznyelő részlete itt 29-es szám alatt szerepel. A növényzettel telepített (zöld) tető egyik jellegzetes megoldása - az ellenőrző aknába telepített, védett elhelyezésű víznyelője pedig a 27-es szám alatt található. A 279/32-42 számok alatti ábrákon a további gyakori részletkialakítási megoldásokat mutatunk be páraszellőzők, strangszellőzők, antennarúd átvezetések és kihorgonyzások, villámvédelmi vezetéktartók, tipegők, járólapok, felülvilágítók beépítését vázlatosan ábrázolva. Tehát új tetők tervezésénél és kivitelezésénél ezeket a részleteket fokozott gondossággal kell kialakítani. A tananyag elsajátítása során pedig - az egyes tetőtípusokkal való ismerkedés közben - érdemes ehhez az ábrasorozathoz időnként visszatérni, ellenőrizve azt, hogy a tanultak alapján, konkrét változatra alkalmazva sikerült-e minden részletkérdést tisztázni, vagy esetleg szükséges-e még néhány dolognak a szakirodalomban utánanézni.

Az egyhéjú melegtetők és a kéthéjú hidegtetők eltérő szerkesztési elveik miatt egymástól eléggé elkülönült fejlődési utat jártak be.

- vízszigetelés (és esetleges kiegészítő rétegei)

- vízszigetelést hordozó felső héj,

- átszellőztetett légtér,

- hőszigetelés,

- teherhordó alsó héj.

Leggyakrabban alkalmazott változatuk esetében a szilárd zárófödém fölött néhány dm vastagságú átszellőztetett légtér után egy második teherbíró födémszerkezet következik. A kéthéjú hidegtetők legnagyobb előnye az egyhéjú melegtetőkkel szemben, hogy a hőszigetelő és a vízszigetelő réteg egymástól elválasztható, hiszen a hőszigetelés az alsó födémszerkezeten (olcsóbb szálas jellegű anyagból) kialakítható míg a vízszigetelés a felső szilárd alaktartó szerkezetre biztonságosan beépíthető. A vízszigetelés állagát veszélyeztetö aljzatmozgásra és alulról jövő intenzív páraterhelésre nem kell számítani. A kéthéjú hidegtetők alkalmazásának legfőbb korlátja a légtér hatékony átszellőztetési nehézsége, általában 14 m épületszélesség felett az átszellőztetés hatékonysága jelentősen csökken, ezért ennél szélesebb épületeknél ritkán alkalmazzák a kéthéjú tető megoldását.

A kéthéjú hidegtetők napjainkig kialakult legfontosabb változatait (rétegfelépítési metszetekkel) a 280. ábrán mutatjuk be. Az egyes változatok főbb jellemzőit tömören összefoglalva a rétegfelépítések mellett közöljük a könnyebb összehasonlíthatóság érdekében.

Jellegzetes kéthéjú hidegtető változatok szerkezetpéldái még a 281. ábrán is tanulmányozhatók.

Csapadékvíz elleni szigetelés anyagai:

A lapostetők csapadékvíz elleni szigetelésére elsősorban három fő anyagcsoport használatos, ezek a következők:

- hagyományos vízszigetelési anyagok (bitumen, kátrány),

- korszerűsített hagyományos anyagok (általában műanyag adalékokkal többé-kevésbé módosított bitumenes szigetelő anyagok),

- műanyagok (plasztomerek és elasztomerek).

A vízszigetelő anyagok, lemezek, szalagok, folyékony anyagok, ill. amorf (megömlesztendő) anyagok formájában kerülnek beépítésre.

A lapostetők csapadékvíz elleni szigetelésére Európában mintegy 80 % részarányt képviselnek a bitumenes lemez termékek. Ezek döntő többsége modifikált hegeszthető vastaglemez. Hagyományos papírbetétes vékonylemezt már sok országban nem gyártanak, ezzel magyarázható például ezen hazai lemeztermékek exportálhatósága. A lemezszigetelések fennmaradó további 20 %-a műanyag lemezek felhasználásával készül. Ezek közül a legnagyobb részarányt a lágy PVC termékek képviselik.

A hagyományos lemezszigetelések anyagai közül a legrégibb megoldás a papír hordozó rétegű bitumenes vékonylemez, amely teljes felületén forró bitumenes ragasztással került beépítésre. A korhadó tulajdonságú hordozó réteg miatt ennek a lemeznek az alkalmazása visszaszorult, helyette a nem korhadó hordozórétegű bitumenes lemezek, ill. modifikált bitumenes lemezek jelentek meg. Az új hordozóréteg műanyag, vagy üvegszövet anyagú és jelentősen javítja a bitumenes lemezek tulajdonságait.

A műanyag modifikáció az anyagösszetételben ugyancsak a kedvezőbb tulajdonságok dominanciáját erősíti. A nem korhadó betéttel gyártott modfikált hegeszthető vastaglemezek a helyszíni munka jelentős korszerűsítését eredményezték, hiszen elhagyhatóvá vált a forró bitumenes ragasztás, amelynek balesetveszélyes, egészségre is ártalmas volta, valamint a bitumen megfelelő hőmérsékleten tartásának problémája is kiküszöbölhetővé vált. A hegeszthető vastaglemezek lángszórós megolvasztása kedvezőbb munkafolyamatokat eredményezett, bár néha előfordul a lemez túlhevítése, ami jelentős minőségcsökkenéshez és a vízszigetelés biztonságának csökkenéséhez vezethet.

A tulajdonságok és a beépítési jellegzetességek alapján célszerű csoportosítás a plasztomerekre (thermoplasztikus anyagok) és az elasztomerekre felosztott besorolás a műanyaglemezek tekintetében a legfontosabb anyagokra vonatkozóan.

A plasztomer csoportba tartoznak:

- etilénvinilacetát (EVA),

- poliizobutilén (PIB),

- lágy polivinilklorid (PVC),

- klórzott polietilén (CPE/PEC),

- ataktikus polipropilén (aPP).

Az elasztomer csoportba tartoznak:

- polikloroprén (CR),

- szulfoklórozott polietilén (CSM),

- etilén-propilén-dián-terpolimer (EPDM),

- butilkaucsuk (IIR),

- nitrilkaucsuk (NBR).

A fentieken kívül még találkozhatunk a PETp (polietilén terephtalát) és az SBS (sztirol-butadién-sztirol kopolimer) műanyagokkal is. Az ismertetésben felsorolt műanyagok egy része önálló lemeztermékként, ill. modifikáló anyagként is megjelenhet.

A thermoplasztikus tulajdonságú plasztomerek fő jellemzője, hogy a helyszínen jól alakíthatók, az egyes szerkezeti részletek - például hegesztéssel - végleges formájukat a helyszínen nyerik el .

Az elasztomerek részletképzéseit viszont általában üzemben előregyártott profilozott idomdarabokkal alakítják ki, mivel tartós rugalmasságuk következtében igyekeznek eredeti lemezalakjukat visszanyerni, és nem hegeszthetők.

A lágy PVC és a butilkaucsuk lemezek gyártásának és alkalmazásának már hagyományai vannak hazánkban, ezért az ilyen anyagú lemezek beépítésénél már kiforrottabb megoldásokkal találkozunk a kivitelező iparban.

A máz és bevonat jellegű csapadékvíz elleni szigetelések általában vízhatlanság szempontjából kisebb biztonságot jelentenek, mint a lemezszigetelések. Érzékenyek az aljzatmozgásra, ezért általában erősítő szövetbetéttel készülnek. A mázszigetelések legtöbb változata alá - ha új csapadékvíz elleni szigetelésként készülnek - egy réteg szigetelőlemez aljzat szükséges. A mázszigetelések előnye az egyszerű, könnyen gépesíthető kivitelezés és a bonyolult részletképzések többségének elmaradása.

A szórt ill. kent mázszigetelések többsége bitumenbázisú, de néha találkozunk jó minőségű (de költséges) műanyag mázakkal is (pl.Hypalon).

A lapostetők építésének első évtizedeiben a salakfeltöltéses födémre helyezett lejtésben kialakított aljzatbeton réteg és az arra felragasztott háromrétegű kavicsolt bitumenes lemezfedés volt a jellemző megoldás. Az építésiparosításhoz kapcsolódó fejlődési tendenciák először az alul-felül sík, viszonylag kis vastagságú vb.zárófödémre, vagy a könnyűszerkezetes megoldású bordás fémlemez tetőszerkezetre helyezett un. funkcionális rétegfelépítésű tetőszigetelést alakították ki. Az új lapostető szigetelések bemutatása során értelemszerűen vissza kell térni a rendszerezésben már röviden tárgyal szerkezetekre.

A fejlődési tendenciák két fő vonulata az anyagtani, illetve a rétegfelépítési fejlesztés egymással több-kevesebb mértékben kölcsönhatásban lévő hatótényezőinek eredményeként alakult ki. A technológiai megoldások sokfélesége mindkét irányzat eredményeit tovább színesítette a választási lehetőségek számát gyarapítva.

A bitumenes lemezek korábban széles körben alkalmazott, de sajnos korhadásra hajlamos papír hordozórétegű változatait fokozatosan kiszorították a műanyag, ill. üvegszövet hordozórétegű lemezek. A forró bitumennel történő leragasztás helyét egyre inkább a saját olvadékkal való lángszórós leragasztás tölti be. (32. kép) A műanyagok megjelenése a lemez és mázszigetelések körében arra ösztönözte a bitumenes lemez gyártókat, hogy termékeik tulajdonságait műanyag adalékokkal javítva keljenek versenyre az új vízszigetelő anyagokkal. A műanyaglemezek kezdeti túlértékelése után, megismerve az időjárási hatásoknak kitett szerkezetek változását, (pl. ultraviola sugárzás hatása, zsugorodás, degradáció, lágyítóvándorlás stb.) a kutatás új lendületet vett és az eddigieknél biztonságosabb műanyag csapadékvíz elleni szigetelések alakultak ki.

Új elemként jelent meg az egyre gyarapodó műanyaglemez választékban a különböző szövet- és hálóerősítések bevezetése, amelyek az eddigieknél nagyobb mechanikai igénybevételek felvételére is alkalmassá teszik a csapadékszigeteléseket, különösen a toldások, szegélyezések és egyes szerkezeti részletek kialakításánál.

A hőszigetelő réteg anyagainak fejlesztése a vízszigetelés fejlesztésével együtt, vele szinkronban haladt. A könnyűbeton és más monolit rétegként beépíthető - egyúttal lejtéskialakításra is alkalmas - de hátrányosan nagy vastagságú és nedvességet tartósan lekötő, tároló hőszigetelő rétegek alkalmazása visszaszorult, helyettük a kis szerkezeti vastagságú, többnyire üzemben előregyártott, esetleg lemezkasírozással előkészített kemény műanyaghabok, illetve préselt, többnyire műanyagkötésű szálas anyagú termékek jelentek meg a korábbi anyagoknál intenzívebb hőszigetelő képességgel. A műanyag hőszigetelő táblák kezdetben nem ismert méretváltozási tulajdonságai, a szálas anyagok lépésállósággal kapcsolatos nem teljesen kielégítő tulajdonságai nem kevés gondot okoztak. A "gyermekbetegségek" felismerése után azonban hamarosan megjelentek az újabb fejlesztés eredményei és a hőszigetelő anyagok, termékek tulajdonságainak ismeretében a technológiai fejlesztés új beépítési, rögzítéstechnikai leleményeket kínált a tervezőknek, kivitelezőknek (282. ábra). Az építőipar általános fejlődésével, az építésiparosítás szempontjainak megfogalmazódás után a tetőszigetelések területén is megjelentek a magasabb üzemi készültségi fokú, általában több különböző funkciójú réteget is magukba foglaló építőelemek. A hőszigetelés és a vízszigetelés alsó rétegeinek "összevonása" tekintetében két fő irányzat alakult ki.

Az egyik a társított táblás tetőszigetelések csoportját eredményezte, amelynek elterjedtebb változata a két szélén túlnyúló szigetelőlemezzel a felső oldalán kasírozott keményhab hőszigetelő tábla. A kasírozott táblák esetén külföldön szokásos megoldás az előregyártott hőszigetelő táblák vastagsági változtatásával egy- ill, kétirányban lejtős elemek készítésével felül sík zárófödémen a végleges lejtésviszonyokat ezen elemek alkalmazásával kialakítani. Természetesen ez a gondos gyártáselőkészítést, elemkiosztást és beépítést igénylő eljárás, terv szerint sorszámozott elemekkel, pontos fektetési utasítással az általánosan megszokottnál szervezettebb, fegyelmezettebb helyszíni munkát igényel.

A társított táblás tetőszigetelések másik hazánkban is kipróbált változata a Phoenix cég fekvőszálas száraz kőzetgyapot hőszigetelő táblájára üzemben felkasírozott kétrétegű bitumenes lemez szigetelés, amelynél a felső réteg körben a szegélyeknél elmarad, hogy a kivitelezés során felhegesztett bitumenes takarólemez sávokkal zárják le a hálós rendszerben feltett táblás tetőszigetelés hézagait. A fekvő-szálas kőzetgyapot lemez alkalmazása a páranyomás kiegyenlítés szempontjából nagyon kedvező, kár, hogy e termék hazai gyártására tett előkészületek megszakadtak.

A másik jellegzetes változata a társított hőszigetelésnek a Roll-bahn jellegű tekercs, amelynek a vízszigetelő rétegre erősített "felszeletelt" hőszigetelő rétege lehetővé teszi a tekercs alakban való szállítást és előkészítést. A lemez oldalirányú átfedő túlnyúlása biztosítja az összefüggő fektetés lehetőségét. Ennek a változatnak a hazai megjelenési formája ISO-ROLL néven kerül alkalmazásra .

A hőszigetelő funkciójú keményhab elemek alsó felületének bordázásával páracsatornák kialakítására is alkalmassá tehetők. Az alsó felületén aluminium fóliával kasírozott páracsatornás hőszigetelő elemek közé tartozik például a Tekurat lemez, amelynek már hazai alkalmazására is sor került .

A lapostető szigetelések építési technológiájának fejlesztése talán leginkább a rögzítéstechnika változásával jellemezhető. A korábban túlnyomórészt ragasztással való rétegösszeépítést és rögzítést egyre gyakrabban helyettesítik mechanikai rögzítéssel.

A rögzítéstechnika különböző megoldásainak bemutatása előtt célszerű kétfelé választani e témát.

Először az egyes rétegek egymáshoz rögzítésének megoldásait mutatjuk be például az egyenes rétegfelépítésű egyhéjú melegtetőknél a csapadékvíz elleni szigetelés és a hőszigetelés egymáshoz erősítését. A korábbi időszakban leggyakrabban alkalmazott megoldás a hőszigetelés felületére folytonosan felragasztott vízszigetelés volt. A lényegesen eltérő fizikai és kémiai tulajdonságú rétegek folytonos összekapcsolásából számos tetőhiba keletkezett, hiszen elég csak például a keményhab hőszigetelések méretváltozására utalni (hőmérséklet változás hatására bekövetkezett méretváltozás, ill. zsugorodás, vagy duzzadás) mint a csapadékszigetelés felgyűrődését, megnyúlását, illetve szakadását előidéző okra. Az eltérő mozgásokból eredő hibák megelőzésére először megkíséreltek a foltszerű leragasztásra áttérni. Ennek mennyiségi, kiosztási bizonytalansága és a szélszívással szembeni csökkent ellenállása újabb megoldásokat igényelt. Bitumenes hegeszthető vastaglemez pontszerű rögzítése esetén a csapadékszigetelés felső rétege alatti alátétlemez pontszerűen, tárcsás mechanikai rögzítéssel a hőszigetelésen keresztül a szilárd aljzathoz kapcsolódik és az alátétlemezre teljes felületen ráolvasztott zárólemez tulajdonképpen az alátétlemezzel együtt kétrétegű rendszert alkotva pontszerűen kapcsolódik a szilárd aljzathoz. Természetesen ez a megoldás az ilyen módon leszorított hőszigetelő réteg kedvezőtlen mozgását is korlátozza.

A vízszigetelő réteg és a hőszigetelő réteg szétválasztását szolgálja az a hazánkban is elterjedt megoldás, hogy a hőszigetelő rétegre aljzatbeton kerül, mert ekkor vízszigetelés kemény, szilárd, semleges tulajdonságú aljzatra ragasztható. Ennek viszont hátránya lehet a nedves építési technológia és a már beépített hőszgietelés épségének veszélyeztetése a betonozás során.

A rögzítéstechnika másik nagy problémaköre a hőszigetelő réteg rögzítése. Régebben a már tradicionálisnak tekinthető lapostető rétegfelépítéseknél túlnyomórészt ez ragasztással történt, főként forró bitumenes (pl. K3-as) leragasztással. A hőszigetelő táblák gyakori "vándorlása", kúszása ráirányította a figyelmet e rögzítési mód megbízhatatlanságára. A tetődiagnosztikát végző szakértők sokáig tanácstalanul álltak a kúszás - azaz a hőszigetelő keményhab táblák vándorlása - jelensége előtt. A legutóbbi időszak felismerése, hogy a forró bitumennel a szilárd zárófödémre, ill. aljzatra leragasztott habtáblák ragasztása a téli fűtési időszakban gyengébb, mint például a felülről a hőszigetelésre ragasztott műanyaglemez csapadékvíz elleni szigetelésre zsugorodásából származó húzóerő, ezért a hőszigetelő táblák elmozdulnak és a feszültség halmozódási szakaszokon elszakítják a vízszigetelést. Ez a jelenség nem fordulhat elő mechanikus rögzítésű hőszigetelő táblák esetén. Ez is egyik oka annak, hogy napjainkban egyre inkább terjed a hőszigetelő táblák mechanikai rögzítése. Az automata tárcsaelhelyező szettek, célgépek elterjedésével ez az eljárás valószínűleg még jobban uralkodóvá válik. Ha mechanikai rögzítés esetén a hőszigetelés alatt intenzív párazáró réteg kerül beépítésre, akkor annak átlyukasztása nyilván csökkenti a párazáró képességet, bár létezik olyan elmélet, hogy a rögzítő dübel előtti csavarmenetek az alkalmazott aluminium fóliát az átlyukasztás kerületén leszorítják a szilárd aljzathoz.

Műanyag, elsősorban lágy PVC lemez csapadékvíz elleni szigeteléseknél a leragasztás hólyagosodáshoz vezethet, a leterhelés a többletsúly miatt hátrányos, ezért egyre inkább terjed a sávos leszorítóléccel, vagy pontszerű tárcsás leszorítással alkalmazott mechanikai rögzítés, amely a teljes rétegrendszer szélszívás elleni biztonságát is szolgálhatja és erőtani szempontból is megbízhatóbban értékelhető a leragasztásos megoldásnál.

A műanyag - elsősorban a lágy PVC-csapadékvíz elleni szigetelések többségének alkalmazása esetén egyébként is kerülendő a hőszigetelés forró bitumennel való leragasztása - anyagtani és technológiai összeférhetetlenség okán is, tehát ilyen esetekben a mechanikai rögzítés vagy a leterheléssel való rögzítés megoldása javasolható.

Műanyaglemez csapadékvíz elleni szigetelések rögzítésénél lehetőség van a mechanikai rögzítés és a ragasztás kombinációjára is, pl. olyan formában, hogy a szegélyezéseknél vonalmenti mechanikai rögzítésre kerül sor szorítóléccel, a szigetelési mezőben a lemezsávok hosszirányú átfedésének vonalában átlapolással takart pontszerű mechanikai rögzítést lehet alkalmazni, a lemezsávok középvonalában pedig egy-két deciméter szélességben sávos ragasztás szolgál arra, hogy a szélszívás ne tudja megemelni a lemezt az átlapolási szakaszok között.

A használati tetők (pl. járható terasztető, füvesített un. zöld tető) teljes rétegfelépítését rendszerint a leterheléses rögzítés oldja meg megfelelően. Kavicsleterhelés esetén ha alacsony attikával szegélyezett a tető, gondoskodni kell a kavicsréteg biztonságos rögzítéséről is (pl. műanyag háló), mert vihar esetén a szél lehordhatja a szegély mentén a kavicsot a tetőről. Ismerünk olyan káresetet, amikor az épület körül parkoló gépkocsikban kavicsleszóródás miatt jelentős kár keletkezett.

A járható terasztetők építésének igénye újból megnövekedett. A rétegfelépítés fejlődésének eredményeiből következik, hogy napjainkban már hiba lenne a szűrőbeton és habarcsba ágyazott lapburkolat alkalmazása, hiszen ekkor a csapadékvíz elleni szigetelés és hőszigetelés állapota nem ellenőrizhető, javításuk nagy nehézségekbe ütközik. Helyettük finoman illesztett jóminőségű szárazon fektetett lapburkolat készíthető kavicságyazatra, vagy a lapok sarkait alátámasztó, esetleg magassági értelemben szabályozható sarukat is alkalmazhatunk.

A járható tető egyik fejlődő változata a járművel járható lapostető. Kialakításának egyik fontos feltétele a terhelést alakváltozás nélkül elviselő hőszigetelő réteg (ideális a kemény habüveg tábla) a másik pedig az elindulásból és fékezésből adódó vízszintes irányú csúsztató erők felvétele. Ezt rendszerint a dilatált útburkolati-táblák speciális hézagkialakításával, ill. fém kiegészítő sávok beillesztésével oldják meg.

A használati tetők építésének másik, napjainkban különösen Nyugat-Európában rohamosan népszerűsődő változatai a zöldtetők. (33. kép, 34. kép)Az extenzív és intenzív zöldtetők tervezése és építése speciális szakmai ismereteket igénylő team munka, hiszen az ide illő szárazságtűrő növényzet megválasztása, ill. összeválogatása kertészmérnöki feladat. A zöld tetők ősének tekinthető Szemirámisz-függőkertje a maga helyén és idejében még valószínűleg nem volt összekapcsolható a vízhatlan csapadékvíz elleni szigetelés követelményével, tehát a napjainkban felvetődött gyökérállósági követelmény a vízszigetelésekkel szemben nem tekint nagy múltra vissza. Mivel elöregedett egyhéjú melegtetőknél, különösen régi bitumenes fedéllemezek esetén tapasztalhatunk spontán megjelenő növényzetet a tetőn, ez a jelenség nagyon jól mutatja, hogy a vegetáció a nem gyökérálló lemezeken szinte akadálytalanul képes áthatolni.

A zöld tetők új funkciójú rétegek alkalmazását teszik szükségessé. Tehát a növényzet életfeltételeinek biztosítására a tetőre hulló csapadék egy részét valamilyen megoldással vissza kell tartani, hogy az a humuszrétegbe visszajutva nedvesség utánpótlást biztosíthasson száraz időszakokban. Ez a funkció nem korhadó anyagú nemez szerű rétegekkel, nedvességtározó tulajdonságú szemcsés rétegekkel (pl. duzzasztott agyagkavics) vagy pedig speciális geometriájú sajtolt műanyag tálcákkal, amelyek ugyancsak felfogják a csapadék egy részét - oldható meg. Mivel a zöld tető talajrétegén átszivárgó víz a talajszemcséket igyekszik magával ragadni a víztározó réteg előtt, nem korhadó anyagú szűrőréteg alkalmazása célszerű (283. és 284. ábra).

Az extenzív zöldtetők kis humuszvastagság mellett viszonylag kis ápolás igényű szárazságtűrő pázsit jellegű növényzetet tesznek lehetővé, míg az intenzív zöldesített tetők , bokrok és kisebb fák befogadására is alkalmasak. Vastagabb talajrétegük természetesen jelentős többletsúlyt eredményez a zárófödém terhelésére. Nagyobb növények esetén a gyökérzet fejlődésére is helyet kell biztosítani, tehát előfordulhat lépcsős szerkezeti kialakítású zárófödém alkalmazása is. Zöld tetők kialakítása esetén gondolni kell az alkalmazott tetőszigetelési rétegfelépítés anyagainak biológiai korróziójára is, ami az élővilág fokozott jelenlétéből eredően a beépített anyagok új károsító tényezőjének tekinthető.

A vízzel elárasztott tetők néhány évtizede már felvetett szerkezettípusa nem terjedt el igazán, részben az évszakok változásából eredő korlátok, (ősztől-tavaszig a vizet le kellett engedni), részben a rovarok, lárvák tömeges elszaporodási lehetősége, részben az algásodás kialakulása miatt.

A zöldtetők újabb változatainál a kert kompozició néha a vízfelületet is magába foglalja, ez esetben viszont olyan medence jellegű lemezszigetelés készül, amelyen a természetes tavak talaját és meder élővilágát utánozó, majdnem természetes helyzetet igyekeznek kialakítani.

A zöldtetők leggyakoribb rétegfelépítése az egyenes rétegfelépítésre ráhelyezett új funkciójú rétegekből áll, vagy külön gyökérálló réteget a csapadékvíz elleni szigetelésre helyezve, vagy már a vízszigetelést a bizonyítottan gyökérálló lemezek közül választva. Lehetséges azonban fordított rétegfelépítésű zöldtető készítése is.

A lapostetőkre kerülő vízszigetelések anyagainak, rögzítéstechnikájának és elterjedt rétegfelépítési változatainak ismertetése után az elméleti megfontolások összefoglalásaként tekintsük át a tetőszigetelés kialakításának legfontosabb alapelveit, amelyek a következők:

- A tetőszigetelés rétegfelépítésének és a szigetelő lemezek (rétegek) minőségének alkalmazkodnia kell az aljzatszerkezethez, a különböző terhelésekhez, igénybevételekhez és az épület használatához.

- A rétegfelépítésben alkalmazott anyagoknak és elemeknek meg kell felelni a használati célnak és mind egymással, mind az aljzatszerkezettel összeférhetőnek kell lennie.

- A tetőszigetelés rétegeinek a terheléseket károsodás nélkül kell továbbítaniuk a tartószerkezetekig.

- A tetőszigeteléseket úgy kell megtervezni és kivitelezni, hogy az időjárás okozta hőmérsékletváltozások mellett - 20C és +80C hőmérsékleti tartományban a rendeltetésüknek megfelelően működjenek.

A lapostető szigetelések elvi rétegfelépítési változatainak ismertetése után a tanultak illusztrálására néhány szerkezeti-csomóponti megoldási példát mutatunk be a következőkben a tetőszigetelések témaköréből. A 285. ábralap felső részén a leggyakoribb szerkezeti részletek helye látható sematikus rajzon.

Az 1. és 2. részlet az attikafal lefedés , falcsatlakozás, tetőszegélyezés problémakörére utal. Ebből a körből válogatva a 286.-287.-288.-289.-290.-291.-292. és a 298.-299. ábrák nyújtanak tájékozódási lehetőséget a részletkialakítások alternatívái közül. (35. kép, 36. kép)

A 3. részlet megoldására különböző lehetőségeket mutatunk be a 293. és 294. ábrán.

A 4. részlet a dilatáció kialakítására utal, ehhez részletmegoldások kinálkoznak a 296. ábrán ill. a már a falcsatlakozásnál is megemlített 287. ábrán. Itt nagyfesztávolságú előregyártott tetőelemre elkészített tetőszigetelés dilatációs kapcsolata tanulmányozható előregyártott vasbetonszerkezetű falpanelként megvalósított attikafalhoz.

Az 5. részlet páraszellőzők és strangszellőzők beépítésére utal. A részletek megoldására a 295. és 297. ábrán található megoldás. Egyéb rúd- és csőáttörés megoldására látható még példa a 297. ábralap alsó ábráján.

A 6. és 7. részlet a tetőfelülvilágítók szakszerű beépítésének fontosságára hívja fel a figyelmet. Részletmegoldások a 288. és 289. ábrán tanulmányozhatók.

A szerkezeti részletek kialakításának újabb szempontjait vetették fel a növényzettel telepített tetők sajátosságai. A tetőszigetelési fejezetet ezért a zöld tetőkre vonatkozó legfontosabb szerkesztési alapelvek ismertetésével zárjuk. Mivel a növényzet gyökérzete meglehetősen nagy veszélyt jelent (a nem gyökérálló) vízszigetelésre, ezért ilyen esetben a győkér elleni védőréteget folyamatosan a teljes felületen be kell építeni és a szegélyeknél fel kell vezetni a falcsatlakozás felső széléig. A víztároló (drenázs) réteg és a termőtalaj között minden esetben nem korhadó anyagú filc jellegű szűrőréteg beépítése szükséges, hogy az erózió ne hordja el a talaj finom szemcséit az alsó rétegekbe ill. a csapadékvíz elvezető hálózatba. A szélső falak és különösen a víznyelők környezetében növénymentes védőterületet kell biztosítani. Ha a víznyelő környezete hőszigetelt un. ellenőrző aknába kerül a téli befagyás megelőzhető és a napfénytől elzárt területre a növényzet sem próbál a tőle megszokott intenzítással behatolni, így a víznyelő környezete lefolyásbiztos maradhat. A zöld tetők tűzvédelmi előírásai közül kiemelendő, hogy a növényzettel fedett felületet 40 m-ként legalább 1 m széles éghetetlen sávval (kavics, beton járólap) meg kell szakítani.A füvesített tető nyílással tagolt falhoz való csatlakozása esetén pedig 50 cm széles éghetetlen anyagú védősávot kell alkalmazni és az ablak alatti parapetfal nem lehet 80 cm-nél alacsonyabb.