A barokkot még napjainkban is a reprezentáció és pompa művészetének tartják, amely a feudalizmus utolsó szakaszában, az abszolutizmus és ellenreformáció korában bontakozott ki és minden eszközével a maradi ideológia és korszerűtlen társadalom fennmaradását szolgálta. A barokk ilyen jellegű értelmezése azonban igaztalan és hamis. A barokk több volt, mint az építészet öncélú közjátéka, az "elfelejtett" klasszikus formák eltorzítása. Igazi jelentőségét a tudomány történetébe ágyazva érthetjük meg.

Természetesen nem tagadható, hogy a barokk művészet egyik leghűségesebb, legjobb pártfogója az ellenreformáció volt. A minden áron történő meggyőzés, széles gesztusok, színpadi hatás szorosan összefüggött az ellenreformáció céljaival és módszereivel. A stílus bonyolultsága, sodró lendülete, a szenvedélyes rábeszélés igénye és váratlan, meglepő hatásai jól szolgálták a feudális életforma fenntartását és a katolikus egyháztól elpártolt, református hívek visszahódítását. A festészet, szobrászat, berendező művészet, parktervezés, életvitel és a színház formálói szívesen bocsátották tehetségüket az építészek és gazdag főúri megbízóik szolgálatába. A barokk világkép azonban ennél többről tanúskodik.

A 17. század a tudományok tüneményes felfutását hozta magával. A korszak az emberiség valóságos "csillagórája" volt. Előbb az alaptudományok - matematika és mechanika - indultak fejlődésnek. Felfedezték a föld légkörét és az elektromosságot. Foglalkoztak a mágnesességgel és a hő-jelenségekkel. Az optikai kutatások hatalmas léptekkel haladtak előre. De az élő természet - biológia, zoológia, anatómia - kutatása is meggyorsult. Tisztázódtak az égitestek mozgásával kapcsolatos kételyek: a világmindenség természetes rendje világossá vált a kutatók előtt. Mindebből azt a következtetést vonták le, hogy a világ egyetlen, összefüggő, nagy rendszer, melynek apróbb - nagyobb alkotó elemeit a szigorú okság tartja tökéletes egységben.

Új világkép született, mely szerint a világ egyetlen hatalmas gépezet, melynek jelenségei a fogaskerekekhez hasonlóan kapcsolódnak egymásba. Minden mindennel összefügg - vélték -, minden jelenség alá- vagy fölérendeltje egy másiknak. E szigorú rend, a dolgok egymásrautaltsága megismerhető, állították a tudósok és a művészet képviselői mindezt nagy igyekezettel formálták művészeti képpé. A mozgó, zakatoló világmindenség bemutatására azonban a reneszánsz művészeti eszközei aligha bizonyultak alkalmasnak. A reneszánsz kiegyensúlyozott, statikus "állóképet" rajzolt a világról. A barokk mozgásában az egyes jelenségeket "filmszerűen" összekapcsolva kívánta ábrázolni az univerzumot. Ehhez a reneszánsztól eltérő művészeti eszközökre volt szükség.

A reneszánsz az önmagukban egységes építészeti motívumok egymás mellé illesztésével, egymás mellé rendelésével építette fel az építészeti kompozíciót. A barokk legfontosabb alkotó elve az alá- és fölérendelés. A reneszánsz az emberhez mérte az épületeket, a barokk a méretek mindenek feletti, soha nem látott fokozására törekedett. A reneszánsz tér áttekinthető, felépítésének elvei világosak és következetesek: a térbe lépve pillanatok alatt felfoghatók a tér szerkesztésének módszerei. A barokk tér talányos: a térbe lépve csupán egyes részletei tárulnak fel. Más motívumai csak sejthetőek: szívesen él az illúzió - érzéki csalódás - módszereivel. A reneszánsz teret egyetlen ponton állva átláthatjuk, a barokk tér csak a térben mozogva tárul fel. A reneszánsz kompozíció statikus, a barokk dinamikus. A reneszánsz építészetben jól elválaszthatóan jelenik meg egymás mellett az alapfal és az arra helyezett kép. A barokk összemossa a határokat az épített architektúra, a festett építészet, a szobrászat és épületplasztika között. Valóság és képzelet, e világ és túlvilág határai egymásba mosódnak. Mindezek az elvek magában a városrendezésben is világosan kimutathatóak.

A barokk Rómában született. A római birodalom egykor hatalmas városa, a pápák székhelye, a 16. században falusias képet mutatott. Hogy ezen változtassanak, a város fontos pontjain egy-egy, Egyiptomból hozott, nagyméretű gránit obeliszket állítottak fel. A cél az volt, hogy ezeket a csuklópontokat hangsúlyos főtengelyekkel, sugárutakkal kössék össze és ezzel világos, ugyanakkor mozgalmas új szerkezetet adjanak a településnek. Így jelölték meg a S. Pietro előtti teret, a Via Sistinát és a Piazza Popolót is. Utóbbi máig Róma egyik kapuja. Fő motívuma az ovális tér közepén álló obeliszk. Innen hármas sugárút fut a város irányában. A középső utat mindkét oldalára egy-egy kupolás templomépületet emeltek, ezzel jelezték a hely fontosságát és "kapu-szerepét" hangsúlyozták.

A S. Pietro előtti területet is a barokk városépítészet elvei szerint rendezték. A tér végleges formáját Lorenzo Bernini (1598-1680) alkotta meg. (31. kép). Tervei életében csupán részleteiben valósultak meg, de rajzainak figyelembevételével a kompozíciót később befejezték. Bernini egyetlen, hatalmas tengelyt jelölt ki, melynek végpontjában a S. Pietro homlokzata áll. A Michelangelo tervezte központos épületet Carlo Maderno tervei szerint nem túl szerencsésen toldották meg: az új homlokzat nagyobb részt eltakarta a templom kupoláját és túlzott léptékű homlokzata megtörte a tér arányait.

Bernini kitárt karú óriást formázó kompozíciót tervezett (81. ábra). Az óriás koronája a S. Pietro kupolája, karjai pedig az ellipszis formájú teret keretező oszlopsor - fedett kolonádok -, mely ölelő mozdulattal fogadja magához a téren gyülekező megközelítően százezer embert. A Szent Péter térre sugárúton (Via della Concilazzione) érkeznek a hívők. Kettős kapuzatszerű épületpáron keresztül szélesedő oldalfalú térre lépnek (Rosticucci), majd ellipszis alakú, hatalmas téren haladnak keresztül (Obliqua). A Maderno-féle főhomlokzat előtt újabb, kisebb méretű, trapéz formájú tér következik. A térsoron áthaladva egy sor optikai csalódás éri a látogatót: a szélesedő térfalak közelebb hozzák a S.Pietro főhomlokzatát, a fekvő ellipszis alakú teret pedig gondolatban körré alakítjuk át és így meglepedve tapasztaljuk, hogy gyorsabban haladunk át rajta, mint ahogy számítottunk rá. Bernini másik, kisebb méretű alkotása a S. Andrea al Quirinale. Alaprajza ugyancsak hosszirányban elnyújtott elipszis (82. ábra).

A római barokk másik művészóriása Francesco Borromini (1599-1667) volt. Bernini lehiggadt, klasszicizáló modorával szemben a szenvedélyes, kiszámíthatatlan és rögtönzésre hajlamos építész típusát képviselte. A S.Carlo alle Quatro Fontane mozgalmas tömeg- és térformáját szoborszerű, homorú-domború felületekből, hullámzó síkokból komponált homlokzatának és ellipszisekből szerkesztett, gazdag belső terének köszönheti. Az ugyancsak Rómában épült S. Ivo della Sapienza hosszanti belső udvart zár le. Homlokzatának alsó sávja homorú felületű, felette mozgalmas, domború tambur és golyvázott oszlopsorral díszített laterna képez ellenpontot. Belső terének kupolafedését csillagokkal díszítette és szálló angyalokkal népesítette be.

A barokk szívesen alkalmazta a központi térből hosszanti irányultságot adó elipszis alaprajzot. A templomok másik alaptípusa továbbra is a hosszanti templomtér maradt. Ennek első példája még a reneszánszban keletkezett Rómában. Az Il Gesu (1568-tól) építését Giacomo Barozzi da Vignola (1507-1573) kezdte, homlokzata Giacomo della Porta (1539-1602) alkotása (83. ábra) (1575-től). Vignola Alberti mintájára a három hajós keresztény templom típusát egy hajós, monumentális, dongával fedett templomtérre módosította, ahol a mellékhajók szerepét a főhajót kísérő kápolnák sora vette át. A szentély előtti négyezet fölé magas, tamburos, laternás kupolát épített. A térben így világosan érvényesül a motívumok egymás alá- és fölérendelése. Hasonló elveket alkalmazott a homlokzatot tervező építész, Giacomo della Porta is. Az Il Gesu homlokzatának gyújtópontja a templom középtengelyében elhelyezkedő bejárat, melynek motívuma ismétlődik - igaz, egyre fokozódó méretekkel - a homlokzat teljes felületén. Az "Il Gesu-típusu" barokk templom hosszú századokon át szolgált mintaképül Európa minden részén a római katolikus templomok építéséhez.

A barokk építészek nagy leleményességgel kísérleteztek a terek lefedésével is. Különösen érdekesek a torinoi Guarino Guarini sajátos templomépületei - közöttük a St. Lorenzo (84. ábra) (1628-29). A papból, fizikusból és matematikusból lett építész a központi terek különös elrendezésével kísérletezett, görbe-vonalú térbeli íveinek bonyolult rendszere a gótika szerkesztett rendjét idézi.

Franciaországban a Chateau de Maisons kastélyépületét (1642-1646) Francois Mansart (1598-1666) építette. A zárt, belső udvaros vár helyett nyitott, "U" alaprajzú, gazdagon díszített várkastélyt tervezett. A kastély fő helyiségei egyszer a település, máskor a park felé néznek: a bejárat felé hármas út vezet, mely a kastélypark hármas útrendszerében folytatódik. Az útak végén fasorok szűkítik le a kilátást. A tengelybe elhelyezett távoli templom képe a végtelen érzését kelti. Hasonló elrendezésű, de méreteiben sokszorta nagyobb a francia királyi kastély Versailles, melynek építkezését Louis Levau (1612-1670) után Jules Hardoin-Mansart (1646-1708) fejezett be.

A kastélyépítészet fejlődésének jelentős emlékeit találjuk a szomszédos Ausztriában is. Nem egy fontos kastély magyar földön valósult meg, osztrák építészek tervei alapján. Johan Lucas von Hildebrandt (1668-1745) 1702-ben a ráckevei Savoyai - kastélyt építette. Fő műve a bécsi Belvedere (1721-1723) (85. ábra) pavilonos - szabadon álló épületekből álló - festői együttese. A Felső-Belvedere gazdag tetőfelépítményei török táborra emlékeztetnek. Az alacsony előcsarnokból széles lépcső vezet az emeleti díszterembe. A lépcső fordulójában lámpást tartó angyalkák fordítják át a tekintetet a végcél, a pompás díszterem bejáratának irányába.

A 17. században Csehország az ellenreformáció egyik fontos európai központjává vált. A nagy számú és jelentős méretű építészeti feladat megoldására sajátos, helyi iskola vállalkozott, melynek vezetője a Dientzenhofer - család tagjai voltak. Számtalan kisebb-nagyobb templomot építettek Prágában és környékén. Közülük a legmonumentálisabb a Szent Miklós templom (86. ábra), átlós irányú pilléreivel, egymásba kapaszkodó, gazdag boltozataival (1703, Christoph von Dientzenhofer, 1655-1722).

A német barokk legnagyobb egyénisége Balthasar Neumann (1687-1753) a csehországi barokk vívmányait fejlesztette tovább. Alkotásai közül is kiemelkedik a würzburgi érseki kastély hatalmas lépcsőháza (32. kép, 33. kép). A barokk építész a lépcső motívumából a mozgás és emelkedés szépségét emeli ki és jeleníti meg a lépcsőház monumentális terében. Balthasar Neumann újszerű térkapcsolatokkal is kísérletezett. Vierzehnheiligen (1743-tól) búcsújáró templomának alaprajza ellipszisek kombinációjából jött létre. A tér "szerkesztettségét" mégis alig érezzük: tekintetünket inkább a formák egymásba mosódó motívumai, a tér folyamatos átalakulása, lüktetése, a lefedés talányos mozgalmassága köti le. Az ellipszisből kiinduló térszerkesztés bonyolult térgörbék és érzésvonalak változatos kompozícióját varázsolja elénk, nagyon hasonlóan a gótika késői téremlékeihez.

A magyarországi barokk építészet legkorábbi emlékei (Nagyszombat) az olasz barokk építészet közvetlen hatását tükrözik. A 17. században az osztrák és bajor építészet befolyásolta az építészet alakulását. Olasz és német-osztrák mintákból kiindulva teremtett helyi iskolát Wittwer Márton. Legjelentősebb alkotása a karmeliták győri együttese, melynek mintájára a Dunántúlon, Stájerországban és Alsó-Ausztriában számos jelentős templomépületet emeltek.

A 18. század során a kastélyépítészet is megélénkült. A példát a már említett osztrák építészek hazánkban felépített kastélyépületei adták, melyekből idővel sajátos "magyar" kastélytípus - un. Grassalkovich"- típus - fejlődött ki (Nagytétény, Gács). A magyar kastélyok szélesebbek, alacsonyabbak, ablaktengelyeik tágasabbak: közép-rizalitukat legtöbbször magas kupola fedi.

A barokk építészet jellegzetes, késői periódusa, a rokokó. Fő jellegzetessége a számtalan, finoman formált szobrászati motívum, a homlokzatok keretes tagolása és a tömegek lágy körvonalú megformálása. E stílus inkább az épületbelsőkben jelentkezett, de vidéki városaink polgárházain is megtaláljuk jellegzetességeit (Győr, Esztergom, Sopron) (87. ábra).

A barokk utolsó periódusa a klasszicizáló késő barokk ("copf"). Az 1700-as évek legvégén az épületek mozgalmassága meghiggadt, a festői barokk részletek helyét egyre inkább az ókori építészetből és a reneszánszból átvett, szigorúbb formák vették át. A párizsi Louvre keleti homlokzatának átalakítása már a klasszicizmus szellemében történt, oszlopráccsal kiegészített geometrikus tömegformával. Római hatást mutat a szombathelyi székesegyház (1791-1797), Hefele Menyhért alkotása.