Az első világháború utáni években ismét erőteljesebben jelentkeztek a historizáló törekvések: az állami beruházások jelentős részét egész Európában továbbra is kizárólag a történeti stílusok alkalmazásával, szolid és konzervatív épületek formájában tudták elképzelni. A korszerű építészet hívei ezzel szemben "áramvonalas" épületekkel kísérleteztek. Erich Mendelsohn (1887-1953) Einstein-toronya (109. ábra) Potsdamban 1920-1924 között épült. A csillagvizsgáló "hajótestből" és "figyelőtoronyból" áll, formái az amerikai ipari formatervezésben általánossá vált, lágy és puha, "sarkokat kikerülő" áramvonalas motívumait használják fel. Elvontabb, de hasonlóan lendületes alkotás volt Mendelsohn stuttgarti (1926-1928) és chemnitzi (1928-1929) áruháza.

Az expresszionizmusnak Németországban Mendelsohn mellett további követői voltak, közöttük Fritz Höger (1877-1949), aki egy Chilében meggazdagodott hajózási vállalkozónak Hamburgban irodaházat épített. A sokszintes Chilehaus (1923-1924) szabálytalan, hegyesszögű telekre épült. Az építész kihasználta ezt az adottságot és megbízója kívánságára hatalmas hajótestet mintázó épületet emelt, függőlegesen. tagolt téglahomlokzatokkal, a hajó orrára emlékeztető, lendületes, nagy kiülésű főpárkány lezárással. Hans Poelzig (1869-1936) cseppkőbarlangszerű belsőt álmodott a berlini Nagyszínháznak (1919). A stílusnak magyar követői is voltak, közöttük a Budapesten és Berlinben tanult Winkler Oszkár (Sopron, Károly-magaslat és Frankenburg úti társasház, 1935).

A Mendelsohnéhoz hasonló, expresszionista építészetnek Hollandiában egész iskolája alakult ki (Amszterdami iskola). Az expresszionizmus a 20. század fordulóján keletkezett formabontó képzőművészeti, majd zenei és irodalmi irányzat volt, amely lemond a valóság reális ábrázolásáról és a művész egyéni élményeit és érzésvilágát a legszabadabb kifejezési eszközökkel, a megszokott, hagyományos formai szabályok elvetésével óhajtotta megoldani. Az amszterdami iskola egyik megteremtője Michael de Klerk (1884-1923) volt. Az expresszionista építészek természetes anyagokat - tégla, kő - és a hajóépítés módszereit és formakincsét használták fel változatos épületegyütteseik - szociális lakótelepek, munkásházak - megtervezésénél. E stílusirányzat szép példája az amsterdami "Eigen Haard"-lakótelep (1915-1916).

A holland építészet másik - elvont - irányzatát Gerrit Rietveld építész képviselte. Híres alkotása az utrechti Schröder ház (110. ábra) (1924). Az épület - akár egy kubista festmény - vékony térsíkok és térvonalak - falak és oszlopok - harmonikus kompozíciója. A ház színei három alap- és három kiegészítő színből álltak. A vakolt épület éles sarkai, az üvegfelületek kifogástalan metszésvonalai között szabadon áramlik a tér. Az épület - a holland Stilj mozgalom sajátos emléke - semmiben nem alkalmazkodik magastetős, kisvárosias környezetéhet.

A "modern" kifejezést először a középkor végén, a reneszánsz elején alkalmazták az "aznapi", időszerű építészet megjelölésére. Jelentése pejoratív - elítélő - volt, használatával azt akarták kifejezni, hogy az aznapi építészet barbár, közönséges, szemben az ókor eszményi építészetével. A 20. század elején kibontakozó korai modern építészeti mozgalmak a modern szó használatával kívántak elkülönülni a historizmus és szecesszió "formai zűrzavarától", ésszerűtlen és pazarló építészeti megoldásaitól.

A modern mozgalom egyik legkorábbi, legeredetibb személyisége az amerikai Frank Lloyd Wright (1869-1959). Szakmai pályafutásának első éveiben leginkább lakóházakat tervezett (Robie Residence, Chicago Illionis (111. ábra), 1906). Épületeinek alaprajza szabadon követte a terep adottságait és az építtető igényeit. Hatalmas, fedett és nyitott teraszokat épített, magas tetős házait enyhe lejtésű tetővel fedte. Szerette a nagy kiülésű, konzolos párkányokat. Épületein a külső és belső tér összefonódik, a szobák terei egymásba folynak. Angol példák alapján szívesen alkalmazta a szalagablak motívumát (Chicago, Robie House, 1909). Az 1930-as években az "organikus" - a természet szabályai szerint "szabályos" - építészet megteremtésén faradozott. Híres épülete a "vízesésház" (112. ábra) (Edgard J. Kaufmann nyaralója, Bear-Run, Pennsylvania, 1936). Az épület sziklákra, sebes patak fölé épült: a táj az enteriőr fontos részét képezi.

Utolsó korszakának fő műve a new yorki Guggenheim Múzeum (113. ábra) (1956-1959). A felfelé táguló, épületmagas központi teret csigavonalban emelkedő rámpa követi. A látogatót felvonó viszi az épület legmagasabb pontjára, ahonnan a lejtőn lefelé ereszkedve halad el a kiállított műalkotások előtt. Életének utolsó szakaszában ismét a szecesszió építészeti gondolatait idézte meg (Milwaukee, Wisconsin, r.kat. templom, 1956).

Az acélvázas felhőkarcolók típusa Észak-Amerikában, Chicagoban született. A legkorábbiak egyike Louis Henry Sullivan (1856-1924) buffaloi biztosítási épülete (Guaranty Building, 1895). A felhőkarcolók építését az acélváz, a fejlett épületgépészet és korszerű kivitelezés technikájának megteremtése tette lehetővé. A legkorábbi felhőkarcolók még utalásokat tartalmaztak a történeti építészetre. Később fokról-fokra elmaradtak a historizáló formák: a homlokzatoknak a finoman formált - filigrán - vázrendszer vékony szerkezeti hálója - rasztere - és a hatalmas üvegfelületek adtak sajátos, újszerű jelleget (Chicago, Carson, Pirie and Scott Áruház, Louis Sullivan, 1899-1904).

A korszerű építőanyag sorába a vasbeton a századforduló éveiben lépett. Tony Garnier (1867-1948) 1901-ben egy egész ipari várost tervezett, kizárólag vasbeton szerkezetű épületekkel. August Perret ((1874-1954) lakóházat, garázsépületet és ipari épületeket épített vasbetonból (Párizs, Rue Frankline, 1902-1903).

A német Peter Behrens (1868-1940) a híres elektronikus eszközöket gyártó cég, az AEG szolgálatába állt. 1909-ben tervezett turbinacsarnokát (114. ábra) (Berlin, Allgemeine Elektrizitätsgesellschaft Turbinagyára) támpillérek közé feszített, hatalmas üvegfal határolja. A gyárépülethez szalagablakos irodai szárny csatlakozott. Nem csak épületeket, hanem a cég termékeinek formáját is ő határozta meg és igyekezett a világhírű vállalkozásnak modern arculatot adni.

Walter Gropius (1883-1969) Alfeldben, a Fagus-Műveknek (115. ábra) (1911-1914) tervezett csupa üveg gyártóépületet (munkatársa: Adolf Meyer). Kiugró párkány helyett csupán magas mellvédsávot alkalmazott. Az épület támasz nélküli oldalait vékony üvegfal határolja, ezek éles sarokban találkoznak a ház sarkain. Magát a tartószerkezetet az üvegfal mögött építette fel. Ő tervezte a német Werkbund kiállítási épületeiteinek üvegtömbjeit is (Köln, 1914).

Gropius később a modern építészet műhelyének számító Bauhaus igazgatója lett. A Bauhaus nagy hatású építészeti iskola volt Németországban. Az intézet 1925-ben költözött Dessauba: új épületeit maga Gropius tervezte (116. ábra). A műhelyépület sajátos dokumentuma a korai modern mozgalomnak. Az építész szerényen a háttérbe húzódik, egyéniségét feladja. A műhelyépület központi tömb köré épített, különböző magasságú és tömegű szárnyépületekből áll. A központ a vasbeton pilléreken álló kétszintes irodatömb, melyhez északon négyszintes ipariskola tömb, délen keresztszárny, előadóterem és étterem csatlakozik. Ennek végéből nyílnak a hatszintes, toronyszerű hálótömbök és a csupa üveg műhelytömb.

A modern építészet legjelentősebb képviselője Le Corbusier (1888-1965) volt (44. kép). Híres öt pontjában megkövetelte, hogy az épületek vázas szerkezettel épüljenek (1) és lábakon álljanak, alattuk növényzet legyen, a tetők legyenek laposak, rajtuk növényzetet kell telepíteni(2). A tartó- és határoló szerkezet különüljön el egymástól - vélte - és az alaprajz szabadon szolgálja az épület rendeltetését (3). A tartószerkezetet a homlokzat mögé kell visszahúzni, javasolta (4): így a határoló és tartó szerkezet kialakítása rugalmasabban követheti a gyakorlati és formai igényeket és elképzeléseket. Az árnyékmentes, erős megvilágítást adó szalagablakok használatát általánossá kívánta tenni (5).

Alkotó pályájának elején fehér színű, geometrikus tömegű villaépületeket tervezett (Poissy, Villa Savoy (117. ábra), 1929-1931 és Garches, Villa "Stein", 1927, Msz-Reglerrel). Épületein ekkor még hűségesen ragaszkodott az öt pontjában meghirdetett elveihez. Az Unite d'Habitation Marseilleben áll: betonszerkezetű magasház betonkazettás, erőteljes homlokzatokkal, belsejében többszintes lakóegységekkel. Corbusier a lakás méreteit az emberhez szabta (118. ábra) és azt hirdette, hogy maga a lakás is gép, melynek legfőbb célja, hogy a benne lakóknak teljes kényelmet adjon. Hite szerint a megfelelő lakás tervezésével a társadalom szociális gondjain is enyhíteni lehet. A marseillei lakóház (119. ábra) nem váltotta be az építész reményeit. A lakók szűkösnek érezték a "méretre szabott" lakásokat. A ház középső emeletén épített üzletutca sokáig üresen tátongott: a lakók inkább a színes mediterrán város utcáin, apró boltokban vásároltak. A gyerekek sem vették igénybe a tető játszótereit: őket is jobban vonzotta a parkok dús mediterrán növényzete, a szabad tér.

Le Corbusier a történeti város ellen is harcot indított: a régi városok lakóit hatalmas toronyházakba kívánta elhelyezni és a házak közötti szabad tereket parkosítani (Une Ville Contemporaine: város három millió lakónak, 1922, "Plan Voisin, 1925). A város egyes rendeltetéseit - lakóterület, ipari terület - egymástól nagyobb távolságra, egymástól zöld védősávokkal elválasztva javasolta felépíteni. Feladta az utcás-teres "városszövetet", mert hite szerint az ilyen felépítésű városokban a lakások benapozása nem biztosítható. A történeti városok szűk utcái "az emberiség szennycsatornái" - írta kiáltványában: még az akkor viszonylag korszerűnek számító "keretes" városalaprajz alkalmazását is elvetette.. Javasolta a gépjármű forgalom és a gyalogosok útjának szigorú különválasztását is. Az építész korai építészeti-városépítészeti elképzeléseinek számtalan követője akadt, közülük sokan az általa alkalmazott elveket - a helyszíni adottságok, táj és környezet figyelmen kívül hagyásával, gépiesen alkalmazták és az általa javasolt egyszerű, racionális - ésszerű - formákat a szürkeségig koptatták. Le Corbusier nevével egybeforrt a tipizálás, az iparosított építészet és az alvóváros - lakótelep -20. századi fogalma.

Az építész késői alkotásaiban megtagadta korábbi szigorú nézeteit (Ronchamp (120. ábra), (45. kép), Notre Dame du Haut, Zarándokkápolna, 1950-1955) és a plasztikus, "szoborszerű" formálás felé fordult. A templom a második világháborúban elpusztult zarándokhely egykori temploma helyére épült. Sok részletében a háborúra emlékeztet. Erőd formájú: hatalmas, vastag déli falát mély, lőrésszerű ablakok lyukasztják át. A falak puha vonala toronnyá és kápolnákká magasodik. A teret vastag, csónak formájú tető fedi le. A falak és a tető között réseken fény szivárog a belső térbe. Mindez a megalitikus építészet ősi formáit idézi. A belső tér talányos és misztikus hangulatú. Késői alkotásain - Chandigar indiai város igazgatási központja és középületei és kolostorépület La Tourettben (1959) - hasonlóan plasztikusak és erőteljesek: alig emlékeztetnek első mértani testekből formált "fehér" házaira. Le Corbusier - dacára színes életművének számtalan ellentmondására - századunk egyik legkiemelkedőbb alkotó tehetsége volt.

Ludwig Mies van der Rohe (1886-1969) (46. kép) német származású építész egyik korai, jelentős műve a barcelonai világkiállítás német pavilonjának (121. ábra) megépítése volt. Az alacsony épületet vékony vasbeton lemez fedi. Lábazata travertinből készült, a térben szabadon álló választófalait zöld márvány takarta. Az épületet fényes acéloszlopok támasztották alá. Az épület szerény egyszerűségében is tekintélyt áraszt és monumentális hatású. A házat később lerombolták majd néhány éve ismét felépítették. Hasonló elvek alapján építette a Tugenhadt család villáját Brnoban (1930).

Ludwig Mies van der Rohe későbbi építészetének fő témája az acél és üveg alkalmazása volt (üveg felhőkarcolók). Amerikába áttelepülve hatalmas toronyházakat tervezett. A technika és technológia tökéletes megoldására törekedett. A lakás és iroda rendeltetésű tereket egyaránt acél-üveg felületek mögé rejtette (New York, Seagram Building, 1954-1958, Chicago, Lake Shore Drive lakóházak, 1948-1951). A földszintes Farnsworth-házvéjkony, lábakon álló lemezre konstruált üvegkocka: belsejében a lakás különböző rendeltetései egyetlen térré olvadnak össze. Hasonló elvek alapján épült a Crown Hall üveg kubusa (1950-1956), melynek jellegzetes dísze a bejárat két oldalán megjelenő, hatalmas acélkeret markáns motívuma.

Alvar Aalto (1898-1976) sajátos kivétel a korai modern építészet színes palettáján. Épületei követték a korai modern mozgalmak főbb elveit, de tekintetbe vették a helyszín adottságait, a természetes és épített környezet jellegzetességeit. Az építész a finn tájat szerette és tisztelte. Épületei gondosan kerülgetik a régi fákat, facsoportokat, sziklákat. A belsőkben gyakran alkalmazott természetes anyagokat és formákat - a szellő fútta tópart, fák évgyűrűje látomásszerűen megjelenik az általa tervezett belsőkben. (New Yorki világkiállítás finn pavilonjának befelé dőlő, fa burkolatú, hullámzó falai, 1939, Szanatórium Paimioban (122. ábra), 1929-1933, diákszálló Cambridgeben, USA, Mass. 1947-1948). Utolsó korszakának jelentős alkotása Jyväskylä városközpontja (1964) és az otaniemi bevásárlóközpont (1960-1961). Helsinki büszkesége a Finlandia- Talo épületegyüttese (123. ábra) (1959-1964).

A második világháború előtti évtizedekben a modern építészet áttörése nem volt teljes. Tovább éltek a historizáló irányzatok is és a romantikus-népies építészeti törekvések. Németországban a nemzeti szocialisták, a Szovjetunióban pedig a bolsevikok jutottak uralomra. A korszerű, modern törekvéseket hamarosan háttérbe szorították az embertelen léptékű, hatalmas épületegyüttesek építése.

A Szovjetunióban a merész és bátor expresszionista kezdeményezéseket (Vladimir Tatlin: Internacionálé emlékművének terve és modellje (124. ábra), 1920) 1931-ben szigorúan leállították. Ettől kezdve a klasszicizmus formáiból kiinduló, bizánci pompájú középületek építését írták elő (Moszkva, metró-állomások, Lomonoszov Egyetem). A stílust a "szocialista realizmus" ("szoc-reál") meghatározásával illették. "A szocialista ház legyen monumentális, egyúttal azonban intim, emberi és kedélyes" - írták elő. A valóságban a hatalom giccses jelképeivé váltak, egészében személytelen és hiteltelen épületek. Sztálin halála után nyilvánvalóvá vált, hogy hosszú évtizedek alatt lényegében egyetlen fontos építészeti feladatot sem tudtak megoldani a korszak archaizáló - korábbi korokat felszínesen idéző - építészeti stílusában. A katasztrofális lakáshelyzeten aztán az iparosított lakásépítés - házgyári lakótelepek - módszereinek bevezetésével próbáltak segíteni: a korábbi díszes, de ésszerűtlen lakóházak helyett megjelentek a szürke, embertelen léptékű beton tömbházak.

Németországban Adolf Hitler 1933-ban "igazította vissza az óramutatót" az építészetben és művészetben. A húszas és harmincas években világszerte elismert modern német építészetének egy csapásra vége szakadt. A korszak politikájának építészeti eszményképévé - ideáljává - a 18. század klasszicizáló francia forradalmi építészetének monumentális tömegmegoldásai váltak. Hatalmas mértani testekből összeállított, szabályos kőlapokkal burkolt épülettömegeket emeltek, lábazat és fejezet nélküli betonpillérekkel ("betonklasszicizmus"), keretezés nélküli, a homlokzat síkjába lőrésszerűen belevágó nyílásokkal. A koronázó párkányok motívuma is eltűnt. Az emberek apró staffázzsá - a környezet kiegészítéséül szolgáló, mellékes járulékok - váltak ezekben a léptéktelen, embertelen kompozíciókban (Albert Speer: Berlin, nagy csarnok terve és modellje, 1937-1940).

A betonklasszicizmus az 1930-as évektől Európa más tájain - így Olaszországban is hódított (Bergamo és Brescia új városrészei, Párizsi Világkiállítás olasz pavilonja, 1937, Marcello Pacentini és munkatársai). Franciaországban Auguste Perret - a vasbeton építészet bátor úttörője - vált e stílus vezető mesterévé. Alkotó korszakának második szakaszában következetesen alkalmazta ezt a stílust (Le Havre város helyreállítása, 1948-1950). "Bútormúzeuma és a francia flotta számára épített irodaépületei" - jegyzi meg róluk Nicolaus Pevsner német-angol művészettörténész - " a beton-klasszicizmus negatív példái" közé sorolhatók.

A svéd Erik Gunar Asplundról (1885-1940) ugyancsak Pevsner írása alapján alkothatunk véleményt. "Asplund utolsó munkájában, az 1935-1940-es stockholmi krematórium épületében sikeresen kelti fel az érdeklődést a megilletődés és vigasz érzését. Az előcsarnok rideg függőlegeseivel és vízszinteseivel - jellegében megközelíti a kor olasz munkáit - és az épülettől különáll, mementóként magasodó, hatalmas, sima kereszt valóban monumentális, a belső kápolnák és kicsiny várószobák zegzugosak és megnyugtatóak. A külső ridegségét végül csodálatosan feloldja a finom érzékkel enyhén emelkedő domboldalon való elhelyezkedés: gyepszőnyeg, tó, háttérben fák. A huszadik században eddig sehol sem valósult meg ilyen tökéletesen az építészet és táj egysége. Nagyon hasznos lecke volt a jövő szempontjából." A fenti erényeket a kor francia, olasz, német és szovjet építészete sehol nem tudta felmutatni. Asplund épülete a "betonklasszicizmus" sajátosan egyedülálló, sikeres alkotása maradt.

Magyarországon az 1930-as években terjedt el a modern építészet elveinek alkalmazása. Első emléke e korszaknak a Győr-Gyárvárosi rk. templom (Árkay Aladár, 1928). A modern épületekkel egy időben az állami építkezések kötelező stílusa még sokáig a historizmus maradt (Győr, Bajcsy Zsilinszky utca, Postapalota, 1929: 1980 után lerombolták). Továbbra is kísérleteztek egyfajta magyaros stílus megteremtésével. Medgyaszay István munkásságának második szakasz e korszakra esik: ő vasbetonba ültette át a népi formákat (Budapesti út, bérház, 1927). Weichinger Károly győri születésű építész a modern formálást romantikus motívumokkal gazdagította (Pécs, Pálos-kolostor, Temetőkápolna, 1934).

A két világháború közötti korai modern mozgalmak több irányát is ismerjük. Vannak, akik a CIARP (CIAM) köré csoportosultak. Az építészek ismert európai szervezete 1928-ban Svájcban alakult. Célja a korszerű technikának megfelelő, következetes és ésszerű építészet megteremtése, a szerkezeteknek az ipari tömeggyártás céljainak megfelelő méretegységesítése - standardizálás -, a gazdaságos építés és a "modern" város - korszerű urbanisztika - megvalósítása volt. A CIARP képviselő szociális meggondolásokból a politikai küzdelmet is felvállalták. 1931-ben mutatták be a "Kolház" terveit: ebben az épületben két hálószobából álló egységlakások kaptak volna helyet. Az épülettömböt az "ideálisnak" tartott magasságúra - tíz emeletesre - tervezték, a közös "gyermeknevelő", konyha és étterem és egyéb, közösségi helyiségek földszintes "lepény"-épületben kaptak volna helyet. (Jellemző módon a gyermekek nem szüleiknél laktak volna: nem is a szülők, hanem "képzett" pedagógusok külön épületben nevelték volna őket.)

A szociális lakásépítés tervei ebben az időben nem valósulhattak meg. A CIARP képviselői a gazdag ipari polgárság - burzsoázia - részére építettek modern stílusú villákat, lakóházakat. A csoport legtehetségesebb képviselői Molnár Farkas (1897-1945), Major Máté (1904-1989), Fischer József, Preisich Gábor, Breuer Marcell, Ligethi Pál, és még sokan mások voltak. Az építészek folyóirata a "tér és forma" újszerű formájával is hitet tett a csoport korszerű törekvései mellett (a lapot Bierbauer (Borbíró) Virgil szerkesztette. A korszak kiemelkedő épületei ma egytől egyig rossz, elhanyagolt állapotban vannak (Budapest, Lejtő utca, Mese utca, Lotz Károly utca, Pasaréti út, lakóházak, Molnár Farkas, 1933-1937 között). Fischer József számtalan villa és bérház mellett a Szabadság-hegyen szállót (Gyopár szálló, 1941) tervezett. Major Máté a Sas-hegyen épített négylakásos villát (1934).

A CIARP magyar tagozatán kívül is működtek jelentős építészek, így Kósa Zoltán, Forbát Alfréd, Weltz János, Kozma Lajos és a többiek. Dávid Károly - a budapesti Népstadion tervezője - Le Corbusier műtermében tanult és a francia építészt vallotta mesterének. A soproni Winkler Oszkár (1907-1984) a budapesti Műegyetem elvégzése után Berlinben Hans Poelzignél és Bruno Tautnál - a szociális lakásépítés kiemelkedő német úttörőjének szemináriumán - tanult. Épületei - modern stílusuk ellenére - jól alkalmazkodnak a vidéki kisváros építészeti képébe (Frankenburg úti társasház, 1935).

Győrben Lakatos Kálmán munkássága különösen jelentős: az építész lakóházakat és középületeket tervezett a Szent István úton és Árpád úton, valamint Nádorvárosban Győr, Országos Gyermekvédő Líga iparos-tanuló otthona, 1940 körül). A Magyar Wagon- és Gépgyári RT. Nyugdíjintézetének bérházát (Munkácsy Mihály utca 1-5.) Urbancsok Tibor tervezte: az éles épületsarkokat "kerülgető", lendületes, erkélyes lakóépület markáns lezárást ad a győri belvárosnak, ugyanakkor jól alkalmazkodik történeti környezetéhez.