A római építészetből kifejlődő "romanika" bölcsője Nyugat-Európa két fontos területe, a német Hildesheim és környéke illetve a francia Canigon volt. A két kultúrkör építői különböző módon értelmezték az ókori Róma hagyományait és külön úton jártak azok továbbfejlesztésében.

Hildesheim már említett kora keresztény bazilikájára a tiszta, mértani tömegek és formák alkalmazása volt a jellemző, a díszítésre a tisztán metszett élek és ornamentika alkalmazása. A templomok gazdag, összetett tömegei tiszta, logikus rendben épültek egyetlen, szoborszerű kompozícióvá. A francia fejlődés ettől eltérő vonásokat mutatott.

A francia Canigon Szt. Mártonnak szentelt templomát itáliai földről. Lombardiából érkezett mester építette. Minden bizonnyal ő hozta magával a boltozás római technikáját. Míg azonban az ókori Rómában hatalmas, faragott kváder kövekből épültek a boltozatok, Franciaországban ennél egyszerűbb technikát választottak. A köveket nagyjából tégla méretű, apró darabokra törték és ezekből építették fel a tereket lefedő, alacsony, nehézkes boltozatokat. A főhajót a két oldalhajótól tömzsi oszlopok választották el. A főhajó lefedését donga boltozattal oldották meg. Ennek íves felületén szinte lehetetlen volt az ablakok számára nyílást vágni. A templomtérben komor sötétség, homály, legfeljebb félhomály derengett.

A romanika keresztény templomtereinek különös "üzenete" van. A tér fénytelenségét bizonnyal a lefedés és a nyílások kialakításának technikai nehézségei is magyarázták. De sötétek voltak a fa mennyezettel fedett templomok is. A templomtérben derengő félhomálynak tehát mélyebb és indokoltabb okai is voltak. A kora középkor embere ugyanis az élet értelmét nem e világon kereste: képzeletét a túlvilág ígéretes képe kötötte le. A templomtérben ezért nem igényelte a túlzott fényt, megvilágítást. A dolgok belső tulajdonságait, a jelenségek mélyebb összefüggéseit kereste, ehhez pedig elmélkedésre, a lelkét megvilágító "belső fényre" volt szüksége. A külvilág fényei inkább csak zavarták volna emelkedett gondolataiban.

A romanika templomai általában három hajósak. Az oltár elé hosszú téregységet iktattak, ez volt a kórus - az éneklő papok és szerzetesek - helye. Az oltár félkör alaprajzú térbővületben - apszisban - kapott helyet. A francia kora középkori templomok kórusterét boltozott folyosóval - kóruskörüljáróval - vették körül. Utóbbiból kápolnák nyíltak. A háromhajós, keresztházas, négyezettel koronázott kóruskörüljárós, sugárkápolnás templomtípus a középkor jellegzetes keresztény templomelrendezés vált.

Hosszú ideig nagy nehézséget jelentett a templomhajók lefedése is. A félköríves római keresztboltozatok nehézkesek voltak és lapos formájuk következtében hatalmas oldalnyomást fejtettek ki. Az oldalnyomást a hosszfőfalak szélesítésével ellensúlyozták. A főfalakat aztán boltozott nyílásokkal törték át: ez teremtett térbeli kapcsolatot a fő- és mellékhajók között.

A boltozatok szerkezetének statikai működésén a boltívek alakjának módosításával próbáltak segíteni. Mindenek előtt a boltozat zárkövének magasságát emelték fel: ezzel elérték, hogy a függőleges erők növekedtek, az oldalerők valamelyest csökkentek. A széles, masszív hosszfőfalakra azonban továbbra is nagy szükség volt. Később a boltozatok éleit heveder formában megerősítették: ez lehetővé tette a közbenső felületek vékonyítását.

A boltozási technika a főhajó és oldalhajó arányát is megszabta. Mivel egyenlőre csupán a négyzetes formájú boltszakaszt tudták lefedni, a főhajó egy boltozati szakaszára a mellékhajó két boltozati szakasza jutott. A romanikában szinte kizárólag ezt a "kötött" boltozati technikát alkalmazták. A hosszfőfal egyes szakaszaira - attól függően, hogy egy-egy alátámasztásra a fő- és mellékhajók illetve kizárólag a mellékhajó terhei jutottak - eltérő terhek jutottak. A kora középkori templomok belső terében ezért gyakran kétféle - pilléres és oszlopos - alátámasztás váltogatja egymást.

A franciaországi Tournus St. Philibertnek szentelt háromhajós temploma (950-1010) e típus első, fontos emléke. Toulouse templomán (St. Sernin, 1060-1119) találkozunk először a boltozatokat megosztó, széles, lapos hevederek alkalmazásával. A fő-és mellékhajót elválasztó árkádsor felett megjelentek az első ikerablakok: a kettős boltozat feletti teheráthárító boltozás a nyílások méretének szerény mértékű növelését tette lehetővé. A széles falakon vágott ablakokon a fény beáramlását a fal tölcsérszerű kiszélesítésével könnyítették meg. A dél-franciaországi romanika bizánci hatásokat is mutat (Perigeux templomának központos elrendezése, a boltszakaszok kupolás fedése, 1120).

Az építési technika - a térlefedés módszerei - a 11. század során egyre tökéletesedtek. Caen Szentháromságnak szenteltelt templomán (Ste. Trinite) találkozunk először a boltszakasz "hatsüveges" osztásával, ugyanitt, a St. Etienne templomán (1130-1140) már e szerkezet kiérlelt típusát alkalmazták. A hosszfalak feletti középső boltmező boltíveinek megkettőzése a főfal terhelésének egyenletes megoszlását eredményezte, ami a főfal azonos elemekkel történő alátámasztását tette lehetővé: a belső terek - a főhajó és a mellékhajók térkapcsolata - ezzel egységesebbé vált .

A brit szigeteken a romanika egyik legfontosabb emléke Durham székesegyháza 1100-ból. A templom a kontinens román emlékeivel szemben fontos újítást is mutat. A boltozatok nehézkes bordáit Angliában helyettesítették először keskeny, szépen profilírozott bordákkal. A belső tér sodrását, a térrészek ritmusát a bordák alkalmazása jelentősen fokozta.

Itáliában az ókori római építészet hagyományai élénkebben éltek tovább, mint a szomszédos országokban. A romanika itt lényegében összekötő kapoccsá vált az antik Róma és a reneszánsz építészete között. Firenze nyolcszög alaprajzú keresztelő kápolnáját, a dómmal szemközt álló Baptisterium (11. század) az elkövetkező évszázadban antik alkotásnak tartották. E tévedés alig lehetett véletlen, hiszen a keresztelő kápolna belső terét a Pantheonhoz hasonló térhatású kolostor boltozattal fedték le. A kápolna homlokzatának kő intarziája - egy síkban beépített, gondosan összecsiszolt, különböző színű kövekből kialakított felületburkolat - ugyancsak római mintára épült. A sík homlokfelületek az épület tömbszerűségét fokozzák, az ókeresztény és bizánci példákkal ellentétben az erőátadást jelképezik, szemben előbbiek "anyagtalanító" törekvéseivel.

Hasonló szerkesztési elveket vélünk felfedezni Pisa híres székesegyházán (54. ábra), (15. kép) (templom, campanile és baptisterium, 1118). Ennek fő homlokzatát - igen hasonlóan a harangtorony ("pisai ferde torony") hengerpalástjához - hímzésszerű, csipkés architektúra borítja. Ez a hatás az oszlopokból és ívekből összeszőtt, törpegalériák egymás fölé építésével jött létre.

Hasonló jellegzetességeket mutat a veronai St. Zeno, a modenai és monreali székesegyház, a milanói S. Ambrogio és a paviai St. Michele temploma is. E templomok egzotikus sokszínűségében egyformán kimutatható az ókori Róma, Bizánc és az iszlám művészet hatása.

Németországban a korai romanika nyomdokain fejlődött tovább a kor templomépítészete. Legkorábbi emléke e kornak a hirsaui Szent Péter-Pál templom és a speyeri székesegyház (55. ábra). Utóbbi változatos tömegét nagy méretű négyezeti tornyok és kör alaprajzú lépcsőtornyok gazdagítják. A hatalmas templom hosszhajóit két széles kereszthajó és kettős szentély gazdagítja.

Magyarország kora középkori építészete emlékekben igen gazdag volt. A templomok nagy része azonban nem, vagy csak romokban maradt fenn. Ismeretes Szent István királyunk törvénye, melyben elrendelte, hogy minden tíz község építsen templomot magának. Ezen túl a betelepített szerzetes rendek és a főurak (kegyurak) is nagy számban emeltek templomokat, nemzeti monostorokat. A román stílus jellegzetes elemeit a nyugatról érkező építőmesterek és szerzetesek ismertették meg a magyarokkal. Az európai stílus igen rövid idő alatt gyökeret vert hazánkban és önálló "nemzeti" stílussá vált.

Az apró falusi templomok csak részleteikben maradtak fenn. Bélapátfalva (56. ábra) torony nélküli temploma francia hatásokat mutat. A jáki (16. kép) és lébényi (17. kép), (57. ábra) nemzeti monostorok az észak-olaszországi lombard építészet közvetlen befolyásáról tanúskodnak. E hazai templomtípus kéttornyos, háromhajós felépítésű, keresztház nélkül épült. A fő- és mellékhajókat félkör alaprajzú apszisok zárják. A kettős torony az épület tömegébe épült bele, lehetővé téve az alaprajz és a tömeg összefogott, tömör és gazdaságos megformálást. A bejárat tölcséres kialakítású, a díszítések a lombard építészet antikos hagyományait követik. A külső főfalakat római mintára hatalmas kváderkövekből állították össze, a szobrászati elemek e felületekben, domborműszerűen (relief) jelentkeznek. A romanika legjobb magyar emlékei az európai építészet élvonalába tartoznak.